megoszt megoszt


1 / 3
berijoci
2 / 3
berijoci
3 / 3
berijoci

Karaktermodell Plakátfiú Reklámarc

Balesetem

Már magam se tudom mi történt valójában. Teljes káosz van a balesetem körül. Mégis, hogy történt???
Rossz emberekkel találkoztam?
Félre sikerült öngyilkossági kisérlet?
Ez is az is?
Rossz döntések sorozata?
Hisz tudjuk:
Az alkohol öl, butít,nyomorba dönt...
Szolgáljak én intő példaként mindenkinek! Én már megjártam a poklok poklát, és nem jó! Higyjétek el!
berijoci Szóval, az egész "történet" a féltékenységgel és az alkohollal kezdődött. A féltékenység egy nagyfokú önbizalomhiány, ami egyúttal betegség. Legalábbis szerintem, és rajtam kívül, még kismillió ember szerint. Amíg ez a szörnyeteg ott van a lelkedben, kárhozatra vagy ítélve.

Nem hiába mondják, hogy az alkohol ől, butít, nyomorba dönt. Pesze nem ebben a sorrendben, de a lényeg ugyanaz.
Leírom a balesetem körülményeit kendőzetlenül dióhéjban (akkor is, ha ez nagyon rossz fényt vet rám) és csak remélni tudom, hogy Te nem követed el ugyanazt a hibát, amit én akkor elkövettem, és aminek a következményét viselnem kell életem egész hátra levő részében...
Tehát 1995 - ben egy szép nyári estén, az akkori barátnőmmel diszkóba mentünk.
(Hülye fejemmel nagyon sokat ittam, de sajnos, már nem tudom nem megtörténtté tenni!)
Bármennyire is jó lenne, az idő kerekét lehetetlen visszaforgatni.
Pedig de sokan megnennénk!
Jöttek a felesek, jöttek a sörök, jött a kétdekás a literes Martini szépen sorban. Persze senki nem tartott fegyvert a fejemhez, hogy igyak, mégis ittam :( . Aminek az lett a következménye, hogy baromi féltékeny lettem. Bár alapból féltékeny típus vagyok...
Nem olyan rég tudtam meg,... (olyan emberektől, akik ott voltak azon az éjszakán)
Összevesztünk a barátnőmmel és, mert veszekedtem vele, nem engedtek vissza a diszkóba, mert aznap este, ott dolgozott.
Nem leestem az emeletről, hanem leugrottam, mert el voltam keseredve, és úgy éreztem vége mindennek, ezért meg akartam ölni magam.
Persze semmi bajom nem lett.
"Bár eltörtem volna a lábaimat."
És olyan hajnali egy - két óra körül elindultam valahová. Lehet, hogy haza. Bár...
Innentől azt írom, amire én emlékszem!
Egy buszmegállóban megálltam "pihenni". Még számomra is rejtély, miképp jutottam el oda, hisz többet mehettem hátra, mint előre. Jött arra két figura, szó szót követett, minek az lett az eredménye, hogy összeugrottunk. Én húztam a rövidebbet. Szó szerint.
Két lábam térd alatt, jobb kézfejemet csuklóból levágta egy vonat.
És, ha még ez nem lenne elég, szilánkosra tört a koponyám bal oldala egy részen, minek köszönhetően kicsit bevérzett az agyam, és ebből adódóan egyensúlyzavarom lett, és a beszédem is kissé vontatott.
stb.
A további eseményeket csupán "hallomásból ismerem".
Többet nem írhatok erről, mert másfél hónapra kibéreltem az intenzív osztályt. Addig voltam kómában.
Amikor pedig magamhoz tértem, le voltak tapadva az izmaim, így nem tudtam mozogni, se beszélni, mert a lélegeztető kanül elnyomta a hangszálamat. Igy pislogással kommunikáltam.
Már egy "rövidebb, csendesebb Joci ébredt fel". Lehet, hogy önkezüleg, lehet, hogy más keze által, de a lényeg, hogy derékba tört az életem.
Most már, a mozgáskorlátozottak életét vagyok kénytelen élni.
...DE ÉLEK!, ITT VAGYOK!, LÉTEZEM!, ÉS KI AKAROM HOZNI MAGAMBÓL AZT, AMIT MÉG KIHOZHATOK! EZÉRT TANULOK, DOLGOZOK és PRÓBÁLKOZOM KITÖRNI AZ EGYHANGÚSÁGBÓL, A SZÜRKESÉGBŐL!
És, hogy sajnálom-e a megtörténteket?
Hülye lennék azt mondani, hogy nem. Azt hiszem. minden ép eszű ember sajnálná a helyemben. Viszont nem biztos, hogy minden ép eszű ember folytatná az életét. Páran, már az elején feladták volna. Én nem közéjük tartozom. Most már nem!
Volt, van és lesz is olyan nehéz pillanat az életemben, hogy legszívesebben hagynám a francba az egészet, és feladom, de kinek nem?
Makacs vagyok, és azért se adom fel.
MOST MÁR NEM ADHATOM FEL, MERT VAN MÉG DOLGOM ITT A FÖLDÖN!
És szerencsés vagyok! Nem csak azért, mert olyan balesetet éltem túl, amibe két erőteljes ember belehalt volna, hanem azért is, mert két szemszögből ismerhetem az életet. Ismerem úgy, ahogy egy ép ember (bár ez már nagyon halovány), és úgy mint testi fogyatékkal élő ember. Nem könnyű így élni, higyjétek el. És bárki, bármit mondhat. Nem szégyellem, hogy rokkant, testi fogyatékos vagyok. Büszke se vagyok rá, de most már ez van :( !
Hát ki kell hozni belőle azt, ami kihozható...
OK ÉS OKOZAT...
Semmi nem történik ok nélkül. A balesetem is történt valamiért.
Előző életemben nagyon rossz voltam?
Vagy a mostani életemben?
Vagy azért nem maradtam ott, mert valamit elkezdtem előző életemben, és még nem fejeztem be?
Ki tudja...
Sokszor kerültem olyan helyzetbe életem során, amikor azt kívántam, hogy bárcsak ott maradtam volna. És mégis hálát kell adnom a Jó Istennek, hogy mégsem maradtam ott.
ui: Mint kiderült, leugrottam az emeletről. Most már dereng valami. Viszont nem feküdhettem a vonat elé, több okból se. Valahogy oda kerültem.
Remélem okultok a példámból, és vagy sehogy vagy csak mértékkel fogyasztjátok azt a bódító "A" betűs folyadékot!